A halott csillagok kertje (M. emlékére)

...Miután (õ) elment, meghaltak a csillagok. Lehulltak az égrõl, lezáporoztak a végtelenbõl, a terek mélységébõl. Hosszú fénycsíkokat húztak az égboltozaton, és körém zuhantak a kertbe, mely közepén álltam, kitárt karokkal; - és olyan sokan voltak, hogy minden fûszálon százan szorongtak, és minden fára, bogárra, rátelepedtek. Mindez egy pillanat mûve volt... Nem tudtam, mit is mondhatnék nekik, hisz oly gyorsan történt... Csillagszemükkel csak néztek rám némán, és szemeikben kimondhatatlan fájdalom honolt..., de az én szívem is nehéz volt, és szemem kisíratlan könnyektõl vérzett. Vigaszt vártak tõlem, épp tõlem, aki magam is vigaszra szorultam..., megnyugtatást vártak tõlem, épp tõlem, aki megnyugtatásra vágytam..., de mindenek felett szeretetet vártak tõlem, épp tõlem, aki éheztem a szeretetre, és aki öblös templomok mélyén koldult az oltárokról lehulló szeretet-morzsák után... Mondtam hát értük - és magamért is -, egy imát, rövid imát, de ez az ima mégis sokáig visszhangzott Isten szívének kimondhatatlan mélységeiben..., mert Õ hallott mindent, Õ látott mindent. Aztán nem mozdultak többé a csillagok, megállt a szívük, mozdulatlanná merevedtek. Belehaltak a magányba és egyedüllétbe. A kiüresedett, sötét ég még jobban elsötétült, és végül oly sötét lett, mint még talán soha, - ha csak nem a Nagy Teremtés napjaiban... és meghallottam a Sötétség Angyalainak szárnysuhogását a kert feletti szörnyû éjszakában, mely rettegéssel töltötte el szívem, és oly borzalmakat sejtetett, melyekre nincsenek is szavak... és hallottam a fekete éjben suhanó boszorkányok seprûinek suhogását, és baglyaik vijjogását és macskáik nyávogását, és õk rettenetes szitkokat és átkokat károgtak elfeledett, torz, kifacsart nyelveken... és láttam karmaikat, eltorzult testüket és kisiklott lelküket, mely még a csillagtalan égnél is feketébb volt... "Hozzád könyörgök aki magad vagy a Lét, hogy támaszd fel a csillagokat, és helyezd vissza õket az egek fundamentumára, a kozmosz végtelen tereibe... tedd meg ezt, más nem teheti meg!" Így suttogtam, és így kiáltoztam... kiáltoztam... És elhatároztam szilárdan, hogy nem mozdulok, és addig imádkozom, amíg meg nem halok a csillagtalan égben a halott csillagok között. De hirtelen a csillagok újra fent szikráztak és pislogtak az égen, a végtelen terekben, oly távol, melyre nincs is szó. Mindez a pillanat törtrésze volt. Az önmagába fordult világ elsiklott mindezek felett... de Isten tudta, Isten látta... és én is tudtam, láttam. És a halott - feltámasztott csillagok és a kert emlékét csak az én szívem õrzi... és Istené.

Tatár IvánAz angyalcsináló
/regény részlet/

020.jpg
030.jpg
040.jpg
050.jpg
060.jpg
070.jpg
080.jpg
090.jpg
100.jpg
110.jpg
120.jpg
130.jpg
140.jpg
150.jpg
160.jpg
170.jpg
180.jpg
190.jpg
200.jpg
210.jpg
220.jpg
230.jpg
240.jpg
250.jpg
260.jpg
270.jpg
280.jpg
290.jpg
300.jpg